"Kiss László 21 hónapot ült, elnöki tanácsi kegyelmet kapott, később pedig azt mondta, az ítélet ingatag lábakon állt, újragondolták és amnesztiát kapott.

Az MTI-hez csütörtökön eljuttatott közleményében is tagadta, hogy nemi erőszakot követett volna el. Szerinte koholt vádak alapján, koncepciós perben született meg a döntés.

„Kijelentem, hogy az ítéletben foglalt cselekményt soha, semmilyen körülmények között nem követtem el” – írta és jelezte, hogy az ítéletben foglaltak valótlanságának bizonyítása érdekében megtette a szükséges lépéseket, egyúttal keresi a perújítás lehetőségét is."

.Igazán nem tudom eldönteni, mit is szeretnék jobban. Azt-e, hogy Kiss László minden kétséget kizáróan bebizonyítsa ártatlanságát, vagy azt, hogy pont ugyanúgy valósítsa meg a fogadkozását, mint Schmitt Pál a doktorival kapcsolatban, amikor szentül megfogadta a nyilvánosság előtt lemondása után, hogy ő most aztán éjt nappallá téve a leendő, immár valóban önerőből elért doktori címéért fog dolgozni. Annak az ígéretnek már körülbelül látható a meg(nem)valósultsága. Kár volt ígérgetni. Így még rosszabb, mintha nem mondott volna semmit, csak csendben, amennyire lehet, emelt fővel távozik. Nekem így csak úgy maradt meg, mint a plagizáló, aki aztán s...get is csinált a szájából.

Két verzió lehetséges. Az egyik az, hogy Kiss László valóban ártatlan, és tényleg koncepciós per áldozatává vált. Az akkori körülmények ha nem is alapos, de hellyel-közel való ismeretében azt mondom, még el is tudnám képzelni, hogy mondjuk ilyen módon próbálták zsarolni. Nem mondom, hogy nagy esélyét látom, de hátha mégis. Ez esetben az a félelmetes és undorító, hogy hogyan tudnak embernek nem nevezhető lények, a létező legaljasabb módon, nyilvánvalóan megbízó által megfizetve, szennyben tocsogva, fekáliát hajigálva karaktergyilkosságot végrehajtani. Ez azt jelentené, hogy soha az életben többet semmifajta médiumnak, újságnak, tévének, írásnak, egyáltalán semminek, amit nem saját szemével lát, vagy saját fülével hall az ember, többet hinni nem lehet. Ez is elég tragikus önmagában is. Hogy nincs többé bizalom.

Ha az ítélet valós tényeken alapult, az is szörnyű. Sokan felkorbácsolt indulatokkal fröcsögnek most pro, vagy kontra az ügyben. Én még gondolni sem tudok semmit, csak azt, hogy miért történt ez meg?! Ha valaminek, akkor ennek nem szabadott volna! Tragédia, hogy megtörtént, tragédia, ahogy ötven éven át kezelték az ügyet, és tragédia az is, ahogyan most a szennyben élvezettel tapicskolva megszellőztetik. Nem csak egy sikeres edző ötven éven át felépített életművét dönti romba, de önmagában a puszta volta tragédia. A magyar úszósport, a magyar sport, és a magyar közélet számára is. Innen nincs visszaút. A magyar úszók fantasztikus sikereket arattak, sokszor szurkolhattunk, örülhettünk, büszkék lehettünk rájuk. De most már a sokadik botrány rázza meg az uszodák háza táját. Így messziről kezd úgy tűnni, hogy ezeket a fényes szikrákat egy mély és kibuggyanni készülő pöcegödör erjedő gázbuborékai lövik az ég felé.

Igazán nem tudom eldönteni, mit is szeretnék jobban. Nem tudom, melyik verziót szeretném a fentiek közül végül beigazolódni látni. Nem lehetne, hogy egyik se legyen igaz?!

Tudom, hogy sajnos nem...