Elcsiripelem az enpluszegyedik szösszenetet is Index témában. A verebes verziót. Én, mint középkorú szürke tojóveréb, rettenetesen unom a témát. Mondhatni belefásultam. A hőbörgésbe, siránkozásba, hamunak fejreszórásába, köntösök megszaggatásába, fogaknak csikorgatásába. A trollok piszkálódásába, ilyen és olyan oldali hívek ilyen és olyan egyoldalú értelmezésébe.

Mikor tanuljuk meg már, hogy nincs ingyenebéd????? Vagy ha van, akkor az gyanús. Fölöttébb gyanús. Mert akkor annak az a lényege, hogy az ajándék ló lesz, aminek köztudottan nem tanácsos a fogsorát analizálni. Ha elfogadjuk, akkor hamm, bekapjuk. Ha gulyásleves, ha tökfőzelék, ha spenót, ha grenadírmars. Mindegy. Megesszük, osztjóvan. Ha nem ízlik, akkor meg kénytelenek vagyunk zsebbe nyúlni. Mondjuk, ha meggylevest szeretnénk, meg petrezselymes újkrumplit.

Lehet picsogni, hogy diktatúra, meg illiberó, meg orbánegyakármi, de nézzünk szét, járjunk figyelmesen, nyitott szemmel és füllel, és mindjárt rájövünk, hogy ma Magyarországon médiatartalom tekintetében igenis megvan a választás lehetősége. Az igaz, hogy belekerül havi pár euróba az internet előfizetés árán felül. Igen, hozzá kell szokni, hogy a függetlenséget, a szakmaiságot, az értéket meg kell fizetni. Mert az választja a zenét, aki a zenészt fizeti. Ha a kormány fizeti (igen, akár sajnos a mi adóforintjainkból is, de ez egy külön téma), akkor csak a kormányon, annak szándékain, önmérsékletén múlik, hogy milyen zene szól majd. Lehet mulatós, meg Mozart, meg Pink Floyd is. De akkor ők ülnek a dj pultnál, illetve ők rendelik a muzsikát.

Ha akarunk továbbra is olvasni az Index egykori újságíróitól, akkor hajrá, csináljanak lapot, aki akar, fizessen rá elő. Sírdogálás helyett. Vannak újságírók, akik erre már rég rájöttek. Lehet őket utánozni. Ebben az esetben csakisaz öntudatos, világra nyitott, színvonalas tájékoztatást igénylő és azt megfizetni hajlandó polgárok fogják megszabni, szabályozni, hogy milyen tartalmakat állítsanak elő. Ha nem tetszik, nem fizetünk érte. Ha tetszik, akkor meg igen. Ez ennyire egyszerű. 

(Fotó forrása: Animal Diversity Web)

Tegnap este jelent meg a híradás, miszerint megrongálták Churchill budapesti szobrát. Eddig ez még nem olyan nagy szám, látott már vandálságot a Városliget, és fog is még, ha minden igaz. Nade. Jelen vandálok tettüket a BLM, (Black Lives Matter) mozgalom nevében követték el, legalábbis arra hivatkozva. Mert, hogy tudniilik, Churchill náci volt. Churchill. Náci. Sir Winston Leonard Spencer Churchill, Nagy-Britannia miniszterelnöke, 1940-től 1945-ig, majd 1951-től 1955-ig. Nem akarok idegen tollakkal ékeskedni, ezeket a dátumokat nem fejből köptem, nem is rendelkezem átlag feleltti műveltséggel a történelem tárgyköréből, sőt. De azért mégis...

Tehát, a jó Sir Winston, felváltva hol szivarral, hol meg a whiskeys pohárral a kezében. Esetleg olykor mindkettő. Így azért az emberek többségének, - legalábbis bizonyos körökben - ismerős a jó öreg. Éppen pont náci volna. És ezt nem is mulasztották el jó nagy betűkkel fölpingálni a szoborra. Európában, Magyarországon, Budapesten, a Városligetben, 2020 nyarának elején éppen az öreg, böcsületes, megbízható alkesz a legfőbb gondok egyike. Nem akarom feszegetni, hogy szerintem mennyire nonszensz dolog őt azzal vádolni, hogy náci lett volna. Nem is ez a lényeg, mert ez egy akkora őrült nagy marhaság, mint ide Hanoi. Meg vissza is. Ha Sir Winston náci volt, akkor Florence Nightingale meg hadibordély-beli örömlány a krími háborúban. Vagy tudomisén.

Ezzel az egész BLM mozgalommal kapcsolatban valahogy azt érzem, hogy egy nagy-nagy kukta a világ. Egyre nagyobb benne a nyomás, régi típusok ilyenkor sípoltak, és őrült pörgésbe kezdett a tetejükön a szelep. Ilyen pörgő szelepnek érzem én a mozgalom vadhajtásaként megjelenő szobordöntögetést, rongálást, kielégíthetetlen mentális jóvátétel-igényt, vagy már-már inkább bosszúvágyat. Valamit csinálni kell, hogy csökkenjen a nyomás. Igazi megoldást az jelent, ha kimegyünk a konyhába, és elzárjuk a gázt. Ha ez nem történik meg, ideig óráig a pörgő szelep kienged annyi forró gőzt, hogy föl ne robbanjon az egész húsleves, és beterítse a levesben főtt cupákokkal a konyha falát. Meg nem oldja, de időleges könnyebbséget ad.

Szerintem inkább próbáljunk meg kevesebbet szemetelni, többet figyelni egymásra, és csak azt vegyük meg, amire igazán szükségünk van testi és lelki jólétünkhöz. Amennyire lehet. Tényleg, legalább próbálkozzunk. Ültessünk fákat, neveljünk zöldséget az erkélyen, a saját veteményesben, a közösségi kertekben, akárhol, ahol helyünk van rá. Építeni mindig hasznosabb, mint rombolni. Teljesen értelmetlen dolog agyatlan pótcselekvésekbe fojtani az érzést, hogy valamit csinálni kell, mert ez így nem jó. Nem jó, tényleg. De ahhoz, hogy jobb legyen, korlátokat kellene szabni magunk számára, és tudatosabban élni az erőforrásainkkal. Ez erőfeszítést igényel. Vandálkodásban levezetni a felgyülemlett feszültséget nem annyira. A düh és feszültség sajnos rossz helyre csatornázódott. Már megint. Sokadszor a történelem folyamán. Hagyjuk békén Sir Winston-t, a BLM mozgalmat, és koncentráljunk Magyarországra, Budapestre, Jászkarajenőre, a Kossuth és Petőfi utcákra. Van mit felsöpörni itt is. Bizony van. 

Vajon kinek a bolhacirkusza vagyunk mi itt a Földön? A DNS-ünk a jól kivitelezett kunsztokért cserébe megjutalmaz, mert fenntartjuk az uralmát a világban? Az élet kódja. Mi meg olyanok vagyunk, mint az idomított fókák. Megcsinálnak egy ügyes mutatványt a pöttyös labdával, és kapnak egy halat. Vödörből. Boldogok tőle, és lelkesen várják, hogy mikor mutathatják be a következőt.

Mi is ehetünk finomakat, szeretkezhetünk, gyönyörködhetünk a gyerekeink mosolyában, táncolhatunk, zenélhetünk, alkothatunk kis és nagy hülyeségeket, köthetünk sálat, felépíthetjük a kölni dómot. Játszhatunk politikásat, háborúsdit, brexiteset, populistásat, polkorrekteset, elronthatunk mindent, amit lehet. Az evolúció mindenek fölött álló törvénye majd úgyis dönt, és válogat. Kijavít. 

Komolyan vesszük magunkat. Pedig talán nem kéne. Az élet legtöbbünknek  egyelőre nem is olyan nagyon rossz. Elegendő jutalmat kapunk hozzá, hogy ne érezzünk magunkat olyan vacakul. Sőt, még utódokat is akarjunk létrehozni. Nagy a csábítás. Csokitorta, gesztenyeszív, érett őszibarack, cseresznye, meggy a saját kertből. Érett paradicsom. Szerelem, háború, önmegvalósítás. Tartozni valahová. Vicces. Vicces az élet. Istennek biztosan van humorérzéke.

A vasárnapi nyitva(nem)tartás nyomán keletkezett parázs vitán merengve jutott eszembe, hogy mozgalmat kéne indítani. Esetleg többet. Az első lenne a Nem Érdekel, hogy Mit Csinál a Szomszéd Tehene. A NÉMiCsiSzoT. Ez járna a legkevesebb energiabefektetéssel, működhetne széles körben is.

Második lépésben következne a Nem Muszáj, hogy a Szomszéd Tehene is Megdögöljön, ha az Enyém Megdöglött. A NeMuSzoTeMEM. Tulajdonképpen ez sem szűkíti le túlságosan a potenciális csatlakozók körét.

Kissé utópisztikus lenne a harmadik, a Viszek Egy Köcsög Tejet a Szomszédnak, mert Megdöglött a Tehene, az Enyém meg Nem. A VEKöTeSzoMeTEN. Na, itt már szűkebb a keresztmetszet a végrehajthatóság tekintetében.

Hasonló paraméterekkel bírna az utolsó, a Kaptam Egy Köcsög Tejet a Szomszédtól, Mikor Megdöglött a Tehenem, az Övé Pedig Nem. A KEKöTeSzoMiMeTÖPeN. Utóbbi két csoportosulás tagsága között erős átfedés valósulna meg.

Azt csak úgy félénken merem megjegyezni, hogy majd két évtized úgy telt el az életemből, a szüleiméből pedig négy, hogy vasárnap zárva voltak a boltok... Sőt, volt hétfői adásszünet... És hogy kórházi dolgozót, meg bolti eladót összehasonlítani nem feltétlenül adekvát. Azért van különbség a vasárnapi infarktus-kapás, illetve a vasárnapi ropivásárlás között.

De lehet, hogy tévedek.

"Kiss László 21 hónapot ült, elnöki tanácsi kegyelmet kapott, később pedig azt mondta, az ítélet ingatag lábakon állt, újragondolták és amnesztiát kapott.

Az MTI-hez csütörtökön eljuttatott közleményében is tagadta, hogy nemi erőszakot követett volna el. Szerinte koholt vádak alapján, koncepciós perben született meg a döntés.

„Kijelentem, hogy az ítéletben foglalt cselekményt soha, semmilyen körülmények között nem követtem el” – írta és jelezte, hogy az ítéletben foglaltak valótlanságának bizonyítása érdekében megtette a szükséges lépéseket, egyúttal keresi a perújítás lehetőségét is."

.Igazán nem tudom eldönteni, mit is szeretnék jobban. Azt-e, hogy Kiss László minden kétséget kizáróan bebizonyítsa ártatlanságát, vagy azt, hogy pont ugyanúgy valósítsa meg a fogadkozását, mint Schmitt Pál a doktorival kapcsolatban, amikor szentül megfogadta a nyilvánosság előtt lemondása után, hogy ő most aztán éjt nappallá téve a leendő, immár valóban önerőből elért doktori címéért fog dolgozni. Annak az ígéretnek már körülbelül látható a meg(nem)valósultsága. Kár volt ígérgetni. Így még rosszabb, mintha nem mondott volna semmit, csak csendben, amennyire lehet, emelt fővel távozik. Nekem így csak úgy maradt meg, mint a plagizáló, aki aztán s...get is csinált a szájából.

Két verzió lehetséges. Az egyik az, hogy Kiss László valóban ártatlan, és tényleg koncepciós per áldozatává vált. Az akkori körülmények ha nem is alapos, de hellyel-közel való ismeretében azt mondom, még el is tudnám képzelni, hogy mondjuk ilyen módon próbálták zsarolni. Nem mondom, hogy nagy esélyét látom, de hátha mégis. Ez esetben az a félelmetes és undorító, hogy hogyan tudnak embernek nem nevezhető lények, a létező legaljasabb módon, nyilvánvalóan megbízó által megfizetve, szennyben tocsogva, fekáliát hajigálva karaktergyilkosságot végrehajtani. Ez azt jelentené, hogy soha az életben többet semmifajta médiumnak, újságnak, tévének, írásnak, egyáltalán semminek, amit nem saját szemével lát, vagy saját fülével hall az ember, többet hinni nem lehet. Ez is elég tragikus önmagában is. Hogy nincs többé bizalom.

Ha az ítélet valós tényeken alapult, az is szörnyű. Sokan felkorbácsolt indulatokkal fröcsögnek most pro, vagy kontra az ügyben. Én még gondolni sem tudok semmit, csak azt, hogy miért történt ez meg?! Ha valaminek, akkor ennek nem szabadott volna! Tragédia, hogy megtörtént, tragédia, ahogy ötven éven át kezelték az ügyet, és tragédia az is, ahogyan most a szennyben élvezettel tapicskolva megszellőztetik. Nem csak egy sikeres edző ötven éven át felépített életművét dönti romba, de önmagában a puszta volta tragédia. A magyar úszósport, a magyar sport, és a magyar közélet számára is. Innen nincs visszaút. A magyar úszók fantasztikus sikereket arattak, sokszor szurkolhattunk, örülhettünk, büszkék lehettünk rájuk. De most már a sokadik botrány rázza meg az uszodák háza táját. Így messziről kezd úgy tűnni, hogy ezeket a fényes szikrákat egy mély és kibuggyanni készülő pöcegödör erjedő gázbuborékai lövik az ég felé.

Igazán nem tudom eldönteni, mit is szeretnék jobban. Nem tudom, melyik verziót szeretném a fentiek közül végül beigazolódni látni. Nem lehetne, hogy egyik se legyen igaz?!

Tudom, hogy sajnos nem...